Előadók: Böröcz József, Fáber Ágoston, Gregor Anikó, Hadas Miklós, Havas Ádám szociológusok
I. Kivezetés a modern szociológiából
1. Miért lettem szociológus?
A Replika Szabadegyetemet kritikai, önreflexív, interaktív, közösségi, rugalmas, szabad és nyílt szellemiségű eseménysorozatként képzeljük el. Az első alkalommal az előadás címében feltett kérdésre szeretnénk röviden válaszolni mind az öten, azt remélve, hogy egyúttal eleget teszünk majd az (ön)kritikai szellemiség és az önreflexió igényének is. Szociológusként nem az a célunk a „hogyan” és a „miért” megválaszolásával, hogy életutunk esetlegességeit állítsuk előtérbe, hanem arra törekszünk majd, hogy választásainkban, döntéseinkben és sorsunk alakulásában fölleljük a társadalmi körülmények által meghatározott általános és tipikus jegyeket. Mindezt azért tartjuk különösen izgalmas feladatnak, mert pályakezdésünkkel kapcsolatos tapasztalataink részben külföldi tanulmányokhoz és élményekhez köthetők, részben pedig – leírni is ijesztő! – csaknem négy évtizednyi időszakot fognak át az 1980-as évek elejétől (Hadas Miklós) a 2010-es évek végéig (Havas Ádám). Így tehát önreflexív gondolataink – akarva-akaratlanul (bár mi egyértelműen akarjuk) – nem csupán globális perspektívába, hanem történelmi távlatba is helyezik majd a magyar szociológia elmúlt néhány évtizedét.
2. Böröcz József: Lát-e társadalmakat a modern szociológia nyugat-Európán kívül?
A szociológia létrejöttének történeti hátterét nagyjából így tartjuk számon: tudományunk „a 19. század második felében, nyugat-Európában alakult ki”. Rögtön két kérdés is adódik ennek kapcsán. Ezekről fogok beszélni az előadásban.
- Tényleg igaz lenne, hogy nyugat-Európán kívül és a 19. századot megelőzően senkinek nem jutott eszébe, hogy a társadalom maga is rendszeres tanulmányozásra méltó téma volna? Ha igen, miért nem tartjuk számon e tudástípusokat mint a mai szociológia ősformáit? Egyáltalán ismerjük-e a korábbi kísérleteket?
- Vajon milyen körülmények vezettek oda, hogy épp nyugat-Európában, és épp a 19. században jött létre a társadalom szisztematikus tanulmányozását célul kitűző tudományszakunk? Ennek megértéséhez:
- röviden áttekintjük a kapitalizmus kialakulását megelőző afro-eurázsiai kereskedelmi rendszer jelentőségét nyugat-Európa társadalmai számára,
- taglaljuk a kapitalizmus kialakulásának globális szerkezeti jellegzetességeit, s
- a Felvilágosodás körülményei között kiteljesedő, kapitalista rabszolgatartás következményeit a szociológiára nézvést.
Mik a következményei e történelmi beágyazottságnak? Értelmes-e, hasznos-e a megismerésre méltó társadalmak körét úgy leszűkíteni, hogy az csak a 19. század közepe utáni, nyugat-európai társadalmakat foglalja magában? Ha nem, mit tehetünk mi, itt-most ez ügyben? Mi e téren a mai nem-nyugat-európai, nem-észak-amerikai (adott esetben: kelet-közép-európai) társadalomtudósok sajátos „kitörési lehetősége”?
3. Böröcz József: Miért maradt ki a “rassz” a klasszikus szociológiából?
Mai szemmel megdöbbentő, hogy a klasszikus társadalomelmélet – a 19. század közepétől az első világháború végéig tartó időszak tudósai – mennyire nem vesznek tudomást a rassz-„különbségekre” alapozott előnyök és hátrányok rendszeréről mint legfőbb témájuk, a modern kapitalista társadalom egyik alapvető szerkezetéről. Ebben az előadásban kb. azt szeretném elmondani, hogy határozhatjuk meg a „rassz” szociológiai fogalmát, mi a „fehérség” helye e rendszerben, hogy függ össze a „rassz”-fogalom elterjedése a „modern” tőkés gyarmati rendszer kialakulásával és – 19. század végi – „teljessé” válásával, azaz miként lett alkotórésze a modern kapitalista világrendszernek a „rassz”-ban foglalt erőszak, hogy maradtak fönn a „rassz”-hazugság gondolkodási mintái a gyarmati világ összeomlása után – s hogy történt az, hogy a ma élő emberek széles körben „rassz”-meghatározott módon látják saját világukat. Végül arra is rákérdezünk, hogyan vált a saját – vágyott, de soha el nem ért (mert el nem érhető) – „fehérségük” mindenki más általi elfogadására vonatkozó követelőzés a kelet-közép-európai poszt-államszocialista társadalmak hallgatólagos identitáselképzeléseinek központi elemévé.
4. Összegzés és vita I.
II. Globális (populáris) kultúra és társadalmi változás
5. Havas Ádám: A kánon csábításában: társadalmi megkülönböztetések és globális jazzkultúrák
Csatlakozva Böröcz József globális társadalomelemzéssel kapcsolatos kritikai megjegyzéseihez, előadásomban a globális kulturális különbségtételek jazz-zenén keresztül történő megragadására teszek kísérletet a kánonképzés középpontba állításával. A kulturális modernizációhoz ezer szállal kapcsolódó műfajt a rövid huszadik század során tekintették afroamerikai gyökerű népzenének, szórakoztató tánczenének, a feketék emancipációjával összefüggő protest műfajnak vagy akár a kulturális amerikanizáció „trójai falovának” a hidegháború alatt. Talán más zenei műfaj nem is ment keresztül politikai funkcióját, közönségének társadalmi összetételét, valamint esztétikai kifejezőeszközeinek sokszínűségét tekintve olyan meghatározó változásokon, mint a jazz, amit Bruce Johnson kultúratudós találóan a „kulturális globalizáció prototípusaként” jellemez. Doktori tanulmányaim során, majd a kortárs magyar jazzszíntér kutatójaként egyre inkább meggyőződtem arról, hogy a jazzen keresztül nemcsak fontos társadalmi kérdések helyezhetők újszerű megvilágításba, de egyúttal a származással és osztályhelyzettel kapcsolatos kulturális distinkciók elemzésének egyik legizgalmasabb terepét is kínálja. Ez a megállapítás kifejezetten igaz a félperifériás magyar kontextus vonatkozásában, ahol a népzenei és populáris zenei hagyományok mellett kortárs avantgárd és egyéb, a „magaskultúra” áthallásaival bíró hatások keverednek a legkülönfélébb jazzirányzatokkal. Az előadás fókuszában az Észak-Amerikában kialakuló jazztanulmányok három kulcsfontosságú kérdése áll: a rassz / etnikum és művészi autentikusság viszonya, valamint a jazz ellenkulturális szerepe.
6. Havas Ádám: Zenei beállítódások és rasszhierarchiák a kortárs magyar jazzben
A kortárs magyar jazzszíntérről szóló kutatásom egyik, globális viszonylatban is legizgalmasabb tapasztaláról fogok beszélni, pontosabban a zenei hitelesség kérdésének roma származással és „feketéséggel” kapcsolatos összefüggéseiről. Közismert, hogy a magyar cigányzene Monarchia előtti időkig visszanyúló hagyománnyal bír, azt azonban kevesen tudják, hogy a huszadik század derekától kezdve a professzionális zenészcsaládba született új generációk a már világszerte ismert jazz műfajában kezdtek el alkotni, és meghatározó szerepük volt abban, hogy néhány évtized alatt a magyar jazz felkerült a műfaj nemzetközi térképére. E történeti fejlődést szem előtt tartva arra az Észak-Amerikában leginkább a feketék emancipációs törekvései kapcsán felmerülő kérdésre keresem a választ, hogy milyen művészeti gyakorlatokban érhetők tetten a hivatásos zenészléttel összefüggő zenei beállítódások („habitusok”) a kortárs jazzben. Segítségül hívva Paul Gilroy The Black Atlantic-ban kifejtett (Du Bois-tól kölcsönzött) „kettős tudatosság” fogalmát, valamint Amiri Baraka „változó azonos” koncepcióját, különböző esettanulmányokkal szemléltetem, hogy milyen esztétikai, etnikai és csoportdinamikákkal összefüggő dimenziókban jelenik meg a „kettősség” toposza a kortárs jazzszíntér kulturális gyakorlataiban. Mindez reményeim szerint a magyar kontextuson kívül is kellő erővel bizonyítja, hogy az észak-amerikai jazzkánon passzív átvétele helyett sokkal inkább a helyi tapasztalatokon átszűrt és azok által újrateremtett autonóm kulturális jelenségről beszélhetünk.
7. Fáber Ágoston: Mit ért meg a szociológia a párkapcsolatok működéséből, amit a pszichológia nem?
A házasságok és az intim kapcsolatok az elmúlt évtizedekben egyre sérülékenyebbé váltak. Erre a változásra a pszichológia gyakran az érintett felek pszichológiai „éretlenségében”, „elakadásában” keresik a választ: hiányzik az „elköteleződés”, a férfi „érzelmileg nem vált le az anyjáról”, egyik vagy mindkét fél „elkerülő” vagy „ambivalens kötődési mintázatot” mutat, esetleg „nem kielégítő módon kommunikálnak egymással”.
Anélkül, hogy e pszichológiai fogalmak létjogosultságát teljes mértékben megkérdőjeleznénk, azokra a társadalomtörténeti fejleményekre fogunk összpontosítani, amelyek ezeket keretbe foglalják, és amelyek hatására a gyakran sírig tartó házasságok az évszázadok során könnyebben felbomló (és felbontható) különféle kapcsolati formákká alakultak át.
A mai (nevezzük így: modern vagy késő modern) kor párkapcsolatainak bizonytalanságát éppen az adja, hogy idővel megszűnt magától értetődőségük, és a boldogságkeresés, az érzelmek kiélésének kitüntetett terepeivé váltak. A (késő modern Európában) a házasság mögül részben vagy nagyrészt eltűntek a kisközösségi, vallási, anyagi stb. megfontolások, és egyre nagyobb mértékben a felek közötti – természetükből adódóan hullámzó – érzelmekre és kommunikációra hárul a kapcsolat összetartásának feladata, ami gyakran azok „túlbeszélését” és így a felek közötti intimitás magától értetődőségének megkérdőjeleződését eredményezi.
8. Összegzés és vita II.
III. Bourdieu pro és kontra
9. Fáber Ágoston: Elmélet és politika viszonya Pierre Bourdieu-nél
Pierre Bourdieu a 20. századi szociológia egyik legkiemelkedőbb és legfontosabb alakja, hatása 2002-ben bekövetkezett halála után is jelentős, azonban nézetei és eredményei a szociológusokat mind a mai napig nagymértékben megosztják.
Pierre Bourdieu: elmélet és politika című, 2018-ban megjelent könyvben, amely az első magyar Bourdieu-monográfia, arra a kérdésre kerestem a választ, hogy vajon a „kései” politizáló, radikális baloldali Bourdieu mennyiben más, mint a „korai” tudós Bourdieu, valamint hogy gyakran determinisztikusnak tekintett társadalomfelfogása nem ássa-e már eleve alá a társadalomtudós politikai szerepvállalásának lehetőségét.
E konkrét problematika vizsgálatához ugyanakkor elengedhetetlen, hogy kitérjünk a bourdieu-i társadalomelmélet néhány alapfogalmára és fontos felismerésére is, valamint hogy az elméleti keret szilárdságát és a neoliberális kapitalizmussal szemben megfogalmazott bourdieu-i bírálatokat a Luc Boltanski-féle – Bourdieu-vel nyíltan kritikus – pragmatikus szociológia perspektívájából is szemügyre vegyük.
10. Hadas Miklós: Mire jó és mire lehet még jó Bourdieu szociológiája?
Jelenleg egy könyvön dolgozom, amelyet 2021 tavaszán szeretnék befejezni (angolul fog megjelenni a Routledge kiadónál, címe: A Theory of Plural Habitus. Bourdieu Revisited). Erről szeretnék beszélni előadásaimban. Legalább két oka van annak, hogy Pierre Bourdieu-ről írok könyvet. Egyrészt halála után 19 évvel még mindig ő a legtöbbet hivatkozott szociológus a világon, így vele kapcsolatban nagyon sok mindent el lehet mondani az elmúlt ötven-hatvan év szociológiájáról. Másrészt a múlt század nyolcvanas éveiben ő volt a témavezetőm Párizsban, és haláláig megmaradt a személyes kapcsolat közöttünk. Ugyanakkor ez a kapcsolat korántsem volt ideális: viszonyunkat nevezhetjük akár ödipálisnak is (talán az Oidipusz-mítosz ismerős az irodalomtörténetből vagy a freudi pszichoanalízisből; ha nem, akkor majd elmagyarázom). Egyrészt mindig is erős volt bennem a késztetés, hogy kritizáljam, másrészt minduntalan azzal kellett szembesülnöm, hogy amikor őt támadom, akkor is az ő kategóriáit használom.
Könyvemben Bourdieu egyik legismertebb fogalmát, a habitust próbálom árnyalni (e fogalom az emberek cselekedeteit vezérlő, tartósan rögzült, nem tudatos beállítódásokra vonatkozik). A habitus az ő szociológiájának Alfája és Omegája. Azért fontos, hogy tisztában legyünk a jelentésével, mivel használata alapvetően meghatározza, hogy milyen ember- és társadalomkép alapján műveljük a szociológiát. Első előadásomban összefoglalom az általam „egységes habituselméletnek” nevezett bourdieu-i megközelítés főbb elemeit, és röviden áttekintem, hogy a mester hogyan használta a fogalmat az 1950-es évek végétől 2002-ben bekövetkezett haláláig. Második előadásomban a pálya elejének és végének néhány kevésbé ismert kategóriája („elsődleges” és „másodlagos” habitus; „hasadt habitus”; „Don Quijote-paradigma”, „hiszterézis”) alapján próbálom újra-értelmezni a habitus jelentését. Ennek során nem az állandóságot, a „struktúra újratermelődését”, hanem a társadalmi változásokat állítom előtérbe. Célom, hogy a habitusok rövid és hosszú távú átalakulásának, valamint összetettebbé válásának (pluralizálódásának) Bourdieu által nem vizsgált típusait vázoljam fel.
11. Hadas Miklós: Mire jó és mire lehet még jó Bourdieu szociológiája?
12. Összegzés és vita III.
IV. Mire jó a szociológia, és mire használják?
13. Gregor Anikó: Az indikátorok hatalma
Az utóbbi évtizedekben erőteljesen megszaporodtak az olyan különféle rangsorok, amelyek számszerűvé alakított vagy már eleve számszerű adatok formájában összegyűjtött indikátorok mentén rendezik sorrendbe az elemeiket, jellemzően országokat, régiókat, esetleg intézményeket (pl. egyetemeket, iskolákat), így implikálva egyúttal hierarchikus viszonyokat is az elemek között. A rangsorban elfoglalt pozíciókkal különféle előnyök és hátrányok vagy szankciók járnak, ezért a minél több előnnyel járó rangsorpozíció elérése céllá válik, és befolyásolja a rangsorolt elemek cselekvőit: pl. új szabályokat, új politikákat, új gyakorlatokat vezethetnek be, hogy a kívánt értékeket prezentálhassák egy audit során.
Ugyanezek a technikák a mindennapi életben is jelen vannak, és befolyásolják az emberi viselkedést (Nikolas Rose): a különféle emberi tevékenységeket monitorozó applikációktól a szociális ellátásokra való jogosultságot meghatározó pontrendszerekig változatos formában találkozhatunk velük. Az indikátor- vagy auditkultúra/audittársadalom, ahogyan ezt a jelenséget többen nevezik (pl. Sally Engle Merry, Cris Shore, Michael Power), a számszerűsítésen nyugvó technokrata, értéksemlegesnek láttatott szakértelmet fetisizáló kormányozhatósági technikák és kulturális gyakorlatok készlete, rendszere. Az indikátorkultúra jelenségének vizsgálatán keresztül részletesen elemezhető a számszerűsítés és a hatalom közötti viszony, továbbá megvizsgálható, hogy a szociológiát is érintő, a tudományosság kényszeres bizonyításából fakadó reflektálatlan kvantifikációs fétis hogyan szorítja ki a kritikai gondolkodást. Lezárásként pedig arról beszélünk majd, hogy mit tehet a kutató, ha sem “kidobni” nem akarja a számokat, sem önkéntelenül működtetni az említett hatalmi mechanizmusokat.
14. Gregor Anikó: A közvéleményipar
A közvéleményipar (amely nem azonos a közvélemény-kutatással mint a szociológiai megismerés egy lehetséges módszerével) a szabadegyetem 13. hetén tárgyalt indikátorkultúrához hasonlóan a számokban rejlő kormányzatisági erőt használja ki. Igazodva a szabadegyetem átfogó szociológiaelméleti kereteihez és a megidézett szellemi hagyományokhoz, Pierre Bourdieu A közvélemény nem létezik című esszéjéből bontjuk ki a közvélemény fogalmát, és vesszük végig Bourdieu ismeretelméleti és módszertani kritikáit a közvélemény meghatározásával és mérésével, majd pedig rekonstrukciójával kapcsolatban. Innen evezünk át a közvélemény definiálásával, létrehozásával és befolyásolásával iparszerűen működő szektor vizsgálatára. Egymást érik a különféle közvélemény-kutatások, amelyek egyszerre célozzák különféle témákban a ködösen definiálható és még nehezebben megragadható „közérzület” szondázását, a szondázást megrendelők vagy a szélesebb nyilvánosság tájékoztatását, valamint az önmagában ettől nehezen elválasztható politikai közvélemény-kutatások esetében politikai döntések, stratégiák (utólagos) legitimálását. Erre nem csak Magyarországon látunk példát az egyre-másra szaporodó, a kutatásokat sokszor megrendelői oldalról jegyző think tankek és kapcsolódó „tudáslaborok” nyomán: Céline Belot és Sophie Jacquot (2020) az EU által jegyzett negyedéves rendszerességgel lefolytatott Eurobarometer survey-k kapcsán mutatták ki, hogy a kutatást a politikusok már meghozott politikai döntések és policy-k utólagos legitimációjára is erőteljesen használják.
Mind az indikátorok hatalma (lásd 13. hét), mind a közvéleményipar felveti azt a kérdést, hogy az alkalmazott társadalomtudományi tudás milyen útjai, a tudással rendelkezők milyen típusai rajzolódnak ki a mező szereplői körében. Politikai döntések Nagyságos Legitimálói (ahogyan Irving Horowitz fogalmazott), vagy Nico Stehr és Alexander Ruser hármas tipológiája mentén instrumentális tudás technikusai, tanácsadók vagy jelentésgyárosok lesznek-e? Milyen más utak lehetségesek?
15. A magyar szociológia nyomorúsága
A szabadegyetem záró szekciója Fáber Ágoston és Havas Ádám kortárs magyar szociológiáról szóló témafölvető esszéjének főbb pontjaira reflektál. Az írásban megfogalmazott diagnózis szerint a szociológiai mező alávetettségét egyrészt a rendszerkritikai pozíciókat szisztematikusan ellehetetlenítő illiberalizmus, másrészt a rövid távú (gazdasági) megtérülést hangsúlyozó neoliberalizmus logikája és erői kondicionálják. A szerzők az autonóm tudástermelés bourdieu-i étoszának fontosságát hangsúlyozzák, amelynek érvényre juttatását rendre megakadályozza a szociológiai mező informalitásokra épülő kontraszelekciója. A szociológiai mező ebből adódó „heteronóm” működésmódja a társadalomtudományi intézményrendszer – máig reflektálatlan – belső hierarchikus és klasszifikációs rendjével áll összefüggésben. Még ha sokat változtak is a társadalmi körülmények a Replika 30 évvel ezelőtti alapítása óta, az autonóm módon működő szociológia ma is az egyetlen olyan célként jelenik meg, amely felé törekednünk érdemes.
A kortárs magyar társadalomtudományos mező működési logikája többek között a következő fogalmakkal ragadható meg: szimulált ellenállás, informalitások, heteronómia, kontraszelekció és akadémiai szervilizmus. A beszélgetés résztvevői, akik különböző generációkat és megismerési pozíciókat képviselnek, saját példákkal illusztrálják a heteronóm működés néhány aspektusát.