A Melankólia mint Denkbild

Tanulmányom kiindulópontját az a kérdés adja, vajon miért születhetett olyan terjedelmes mennyiségű szakirodalom és értelmezési kísérlet Albrecht Dürer enigmatikus metszete, a Walter Benjamin számára is oly fontos Melencolia I kapcsán. Abból a feltételezésből indulok ki, hogy az értelmezések sokasága önmagában is jelezhet valamit a kép működési módját tekintve. Ennek szétszálazásához az interpretációtörténet néhány visszatérő elemét veszem alapul, melyek a metszet kompozíciós elveire koncentrálnak. Emellett röviden áttekintem a mű történeti kontextusát a kortársi képkoncepciók tükrében. A dolgozat állítása, hogy a Melankólia által előidézett képi működés a leginkább Walter Benjamin Denkbildjei felől érthető meg. Ez újabb ízesülési pont a benjamini életmű és a képzőművészet között, amely ismételten jelzi a benjamini gondolkodás műfaji tágasságát. Tanulmányom összeveti a düreri képkoncepció (de)strukturáló elemeit a Denkbildek (mint egyfajta dialektikus képek) értelemképző formáival, megvizsgálva azokat a narratíva és az álomtartalom kérdésén keresztül; utóbbihoz Theodor W. Adorno esszéjét is segítségül hívva. A dolgozat fő állítása, hogy Benjamin kiemelkedően fontos gondolati alakzatainak, a Denkbildeknek és az általa is nagy becsben tartott Dürer-metszetnek a hasonlósága abban rejlik, ahogyan azok a gondolkodás bizonyos nem racionális formáival operálnak – kitérésekkel, kerülőutakkal, fragmentumszerűséggel –, és ezek a tapasztalatban a gondolkodás hasonló formáit idézik elő. Így mind a Melankólia, mind a Denkbildek működése az értelem és önmaguk szembeállítása helyett azok előállításán nyugszik.