A modern műalkotás áru-aurájaként felfogott eldologiasodás és a proletariátus emancipációja

Tanulmányomban a Történelem és osztálytudat recepcióját vizsgálom, különösen Walter Benjamin esztétikai nézeteire gyakorolt hatását. Először Ernst Bloch Aktualität und Utopie. Zu Lukács’ Philosophie des Marxismus című recenzióját elemzem, amely a Der neue Merkur folyóiratban jelent meg. A recenzió azért fontos, mert ez az írás hívta fel Benjamin figyelmét Lukács művére. A Történelem és osztálytudatban Lukács Bloch táj-elméletét használta fel a polgári művészet kritikájára, mint ami mindig feltételezi egy „káros tér” (schädliche Raum) hipotézisét. A problémát Simmel A táj filozófiája (Die Philosophie der Landschaft, 1914) című művében tárgyalta, ahol a táj mint hangulati és szemléleti egység a művészi látásmód teljesítményeként jelenik meg. Ezt a művészetszemlélet tárgyaként definiált tájat Ritter „az esztétikailag jelenlévő természet látványa” formulával írta le (A táj. Az esztétikum funkciója a modern társadalomban). Másodszor, röviden bemutatom Benjamin világnézeti fordulatát, ami 1924 nyarán Capri szigetén következett be; itt ismerkedett meg Asja Lacis-szal, s ugyanekkor szembesült a Történelem és osztálytudat filozófiai újdonságával. Benjamin és Lukács esztétikai nézetei közt két közös pontra mutatok rá: az időtlen látszatnak és az auraromboló technikának a műalkotás létmódját meghatározó szerepére. A tanulmány befejező részében a proletár és a flâneur típusát hasonlítom össze az árustruktúra, valamint a gazdasági és társadalmi lényeg fogalmi megkülönböztetésének a szempontjából. A flâneur alakja Benjaminnál a beleérzés (Einfühlung) szubjektuma, akit az árulélek marxi fogalmának feleltet meg. A proletár Lukácsnál az osztálytudat képviselője, akinek küldetése, hogy a kapitalista eldologiasodott árutudat reflexív szinten megképződő burkán áthatolva felmutassa a társadalmi lényeget.