Lukács a színpadon

A tanulmányban Eörsi István Lukács Györggyel készített interjúinak drámaváltozatát kommentálva kísérletet teszek az öneldologiasítás esztétikai mintájának felvázolására. Megpróbálom rekonstruálni a Történelem és osztálytudat központi fogalmának egyfajta, a marxista értelmiségi által vállalt etikus, áldozathozatali alakja és Az esztétikum sajátosságában tárgyalt mimézisfogalom közötti történeti kapcsolatot.
A történelem filozófiájává tett poétika útját követni ugrás a sötétbe. Hegelnél az ember alkotta műalkotások célja, hogy bennük a tudat önmaga tárgya legyen, vagyis megkettőzve magát megértse azt, ami van. A világ megváltoztatására felszólító marxi Tézisek szerint az önmegismerés kerülőútja mint a proletariátus tudatát kiérlelő történelmi, dialektikus mozgás a szubjektum és objektum összetartozásának elfeledettségével, nem-tudásával vette kezdetét. 
A „nem tudják, de teszik” marxi formula gyakorlati megvalósulása nem pusztán ismeretelméleti probléma. A szellem lefokozása, az önként vállalt eszközszerűség Lukácsnál a szabadságról és a bűnről való kritikai gondolkodásra támaszkodik, és küzdelme drámainak is felfogható. Ezt utólag kommunistává válására vonatkozólag a „sorsfordulat” szó használatával maga is indokolja.
A múltat politikai cselekvés útján a jelenbe integrálni: önfeláldozás. Másként kifejezve: a történelmi szerepvállalás „bukott egzisztencia”. Ám Lukács, ahogy A modern dráma fejlődésének történetében írja, távol tartja magát a tragédiától. Számára mindez nem tragikus, noha nagyon is színházszerű.
„Az ideológiakritika nem feltételezheti többé az egyének hamis tudatát saját helyzetüket és szerepüket illetően”, írja Kiss Viktor, de ahogy Eörsi darabja rávilágít, a hamis tudat a színészi utánzás kiindulási pontjává tehető. Az abszurd dokumentumjátékban Lukács arra figyelmezteti tanítványát, hogy „a színpad nem tűri az eleve eldöntött kérdéseket”. A színpadi játék alapja nem a szereppel való azonosulás, hanem a drámai helyzetek kimenetele felőli tudatlanság mimézise, a szereppé válás.