A lengyel vízszerelő elviselhetetlen fehérsége és a magyar pávatánc a rassznótára

Jelen írás a kelet-közép-európai posztliberális kormányok bevándorló-, menekült és emberijog-ellenes hisztériáját elemzi abban a kontextusban, amelyre a kelet-európai társadalmak megélhetésének egyre növekvő függősége jellemző az EU nyugati országaiban vállalt munkától, és amelynek az EU nyugati országaiban a kelet-európai munkaerő széleskörű „rasszosítása”, illetve az EU „baloldali” kritikájának keleti politikai elitek és társadalmak általi széleskörű elutasítása is része. E körülményekből kiindulva, s ezen aggodalmaktól hajtva a poszt-államszocialista politikai elitek és társadalmak fundamentalista-rasszizáló megközelítést tettek magukévá. Elfojtott indulataikat az érkező menekültekre zúdítják, a fehérség ahistorikus, esszencializáló, kritikátlan felfogását képviselik, és ezzel hozzájárulnak a „rassz” fogalma körüli európai viták megmerevedéséhez.