Közelítések a reziliencia fogalmához és méréséhez a narrativitás kontextusában

A koronavírus kapcsán kialakult járványhelyzetben világszerte radikálisan és hirtelen alakult át az emberek életmódja. Mindez, attól függően is, hogy a változások mennyiben lesznek tartósak, mélyrehatók, illetve visszatérők, messzemenőkig befolyásolhatják a társas viszonyainkban megvalósuló kommunikációt, a kapcsolatteremtés lehetőségterének alakulását, végső soron pedig a közösségeket és a társadalmakat megtartó szolidaritást. A köznapi és tudományos diskurzusok a megoldást – többek között – a reziliencia, napjainkban divatos kifejezésében keresik. Mint minden népszerű hívószó esetében, természetesen számos értelmezési kísérlet, reflektálatlan előítélet és normatív képzet tapad ehhez a fogalomhoz is. A rezilienciát övező narratíva azonban maga is elemzés tárgyává tehető, és mint ilyen, releváns történetet mesélhet el számunkra arról, hogy milyen keretekbe ágyazott módon meséljük el magunknak a világot, amiben élünk. A tanulmányban ezt a kérdéskört járom körül, egyúttal kitérek néhány, a reziliencia fogalmával és empirikus kutatásával kapcsolatos episztemológiai és módszertani nehézségre, kérdésre is – mindezek alapján pedig javaslatot teszek a reziliencia, a rezilienciaélmény és a rezilienciaszabályozók fogalmi differenciálására.