A jóság máshol van: Az Európán belüli másság szabálya

A gyarmati rendszer négy és fél évszázados történelméről elmélkedve 1950-ben – mikor nyugat-Európában már javában zajlott a ma Európai Unióként ismert szervezet létrehozatala, és újonnan terjedni kezdett az ennek erkölcsi alátámasztását szolgáló politikai „Európa”-fogalom – Aimé Césaire az alábbi következtetést vonta le Discurs sur Colonialisme című könyvében: „Európa sem erkölcsileg, sem szellemileg nem védhető” (2000: 32; magyarul: 2013: 3–11). A világnak azon kétharmadában, melynek társadalmai a második világháború utáni két–három évtizedben szabadultak meg az „Európa” nevében rájuk kényszerített gyarmati függés és kiszolgáltatottság körülményeitől, triviálisan elfogadott e vélekedés. Másutt is szép számban akadnak hívei a jóérzésű, művelt emberek körében. Így legalábbis meglepő, hogy a huszonegyedik század legelején harminchat kiváló magyar értelmiségi erkölcsi késztetést érzett, hogy a rasszizmus akkor már jól kivehető magyarországi terjedését elítélve nyilvános dokumentumban mondjon köszönetet Franciaországnak – s a Franciaország által jelképezett (nyugat-)„Európának” – mélységes mély, történelmi korszakokon átívelő jóságáért. E tanulmányban néhány alapkérdést teszek fel a Levéllel kapcsolatban. Két dolog ösztönöz erre: egyrészt a kelet-közép-európai romák óriási többségének egyre elviselhetetlenebb nyomora, politikai marginalizálódása, a velük szemben alkalmazott kulturális diszkrimináció és társadalmi kirekesztés fölötti fölháborodásom, másrészt az a megindító pontosság, amellyel a Levél visszaadja nyugat-Európa, a nyugat-európai szubjektum vélt erkölcsi fennsőbbrendűségének nemzetközi toposzát, a modern kori nyugat-európai identitás e kulcsfogalmát.